Színek és gesztusok
SZÍNEK
Színek, emlékek, asszociációk, megannyi villanás: sárgák: nap, hajnal, ragyogás, éledés, erő, dinamizmus, narancsok: vidámság, lendület, boldogság, vörösek: vér, izzás, lendület, kihívás, haragkékek: ég, tenger, jeges gleccser, életzöldek: mező, erdő, levelek, fák, nyugalom, béke, barnák: dombok, fáradtság, öregség, halál. Felöltöztek a tárgyak, mindennek megvan a maga ruhája, így látjuk, így éljük életünk színeit. Végigkísér minket a születéstől a halálig. Éltetik ünnepeinket és hétköznapjainkat, fájdítják szomorúságunkat. Fakók és halványak izzók és ragyogók – megannyi vibrálás, megannyi fény. A festészetben a színek nem a tárgyak megszokott jellemzői, hanem önálló életű elemei, melyek a kifejezés szolgái, kiszolgálják a festőt és megdöbbentik a nézőt.
GESZTUSOK
A szó a kimondott kapocs ember és ember között, a gesztus a ki nem mondott kapocs. Az emberek közti magatartás kifejezésének eszköze. Többet mond, mint a szó, érzelmeink és érzéseink tükre. Szavak és mozdulatok – testvérek, a testtartás, mozdulat, gesztus, közölhet egyvalamit, miközben a szó merőben mást mond. A gesztus a szóval együtt érkezik, közvetíti a valódi érzelmeket, magatartást. Velünk él és minket mutat, hol erős indulatokkal, hol visszafogott mozdulatokkal. A karok és lábak mozdulatai, a fejmozgás, testünk játéka mind megannyi szó. Őszinte és kifejező, hamisítatlan és sokszor ellenőrizhetetlen. Nyitott könyv, mely felfedi a valót!
SZÍNEK ÉS GESZTUSOK
Alkotásaimban minden alak él: él a színekben és a mozdulatokban. Minden gesztus egy emberi érzelem projekciója. A minket körülvevő világ elvont megjelenítése, geometriai formákká redukált alakok gesztusokban megnyilvánuló expressziója. Színek és gesztusok, pillanatnyi állapotok. Olyan gondolati világ ez, mely színekben és formákban ölt testet. Magyaráz, gondolkodtat és felszólít!
—
Prof. Dr. Losonci Miklós gondolatai
Egy magas hegyre nagyon sok ösvény vezet fel. A képzőművészetben is sok ilyen ösvény van, amelyre a művész léphet. De az alkotónak nem csak az a feladata, hogy valamelyik kiválasztott útra lépjen, hanem az is, hogy az általa kijelölt, legjobbnak vélt, saját ösvényén haladjon fel. Ez a legnehezebb, legtisztább szándék, és ez az egyetlen lehetőség. Amikor körbenézünk a mai képzőművészet világteljesítményen, akkor örülni kell annak, hogy sok különböző elképzelés, irányzat létezik. De ebben a sokféleségben azok a győztes festők és szobrászok, akik ebből a számtalan lehetőségből önmaguk útját választják. Kovács Tibor kiválasztotta és megtalálta önmaga útját. Azt az utat, amelyet a továbbiakban is járnia kell, hogy egyre erőteljesebben, magabiztosabban jusson el saját lehetőségeinek magaslatára. Platón, a nagy görög filozófus szerint kétféle valóság van, az egyik a felszín valósága, az érzéki valóság; a másik pedig az ideák tartománya, a lélek belső színtere. Ha ezen platóni eszmék nyomán vizsgáljuk Kovács Tibor művészetét, akkor azt kell lássuk, hogy ő ezt a belső valóságot, az ideák világát pásztázza és hozza felszínre. Mert a külső élet anatómiája más, mások a rajzi törvényei, de van egy belső valóság, az ideák világának belső valósága, melynek lenyomatai tetten érhetők a művész alkotásaiban. Formái, alakjai, színeinek kellemes hőmérséklete, szubjektív anatómiája egy belső titokzatos rendet eredményez. A platóni ideák nyomán a kor pulzusát, érverését is figyeli. Ez a század tele van iszonyattal, zaklatottsággal, erőszakkal. A festő nagyon helyesen nem ezt a világot akarja megragadni, hanem művészetével éppen tompítani, gyógyítani igyekszik azt. A művész már nem teheti meg, hogy goyai mélységekbe röppenjen, hanem éppen ellenkezőleg, alkotásaival szelídítenie kell ezt a világot Az élet drámái tele vannak a személyes lét drámáival, az országos lét drámáival, a világ lét drámáival. Kovács Tibor nem a drámát festi, hanem harmóniával ötvözve színekkel, a formák lágyságával, görbítésével, hajlításával csöndesíti ezt a drámát. Így akaratlanul is, olyan egyetemes küldetést vállal és teljesít, amelyben a kor fájdalmait a maga művészetével gyógyítja, és a reményt növeli. Ez az út mindenképpen gyümölcsöző és üdvözlendő, azon túl is, hogy biztosítja a művész festői kibontakozását, és minket nézőket pedig bevezet egy harmonikus, szép világba.
—
Lehota M. János esztéta: Kovács Tibor művészetéhez
Kovács Tibor olyan alkotó, akinek formai és szellemi ars poétikája és munkássága kiérlelődött; már megküzdötte a maga harcát az egyéni látásmód és kifejezés megtalálásához, az önálló stílus létrehozásához. Intellektuális gesztusfestészetként tudnám megfogalmazni mindazt, ami valójában egy hosszú évtized eredményeként született meg a kilencvenes évek elején a sajátos táj- és portréfestészet kísérletei után. A benne és művészetében történt változás óta egy teljességgel konzekvens, egyéni alkotóvá vált, akinek tartalmi sokszínűsége és tematikussága mellett az allegorizáltság megteremtette az egyediségét. Ezen az úton, a saját útján azóta is kitartóan halad és fejlődik. Kovács Tibor műveit az érzelmek által ihletett geometrizált gesztusok és az időtlenség fogalmaival írhatjuk körül. Olyan végpontok alkotásai, melyek magukba sűrítik a világból fakadó érzelmek, érzetek és mozgások áramlásait. Gondolattá étlelt érzetek, melyek redukált kifejeződései az egymást összekötő emberi kapcsolatoknak: azok kifejeződései. Mindezt egy rendkívül erőteljes, élénk szín- és formahasználattal éri el, mely sok gyökérből táplálkozik egészen a modernség kezdeteiig visszamenőleg. Az impresszív élménygyűjtés, a foltszerű faktúrák, a pointilista feloldás és az expresszív megfogalmazás egyszerre felfedezhető művein, mégis – mindezek ellenére – munkásságát nem az avantgarde-modern hagyományának keretében helyezném el. Kovács Tibor szinte időtlen, gesztusokban megnyilvánuló és tárgyiságuktól megszabaduló formáiban az időbeliség és a folyamatosság az a mélyréteg, mely létrehozza művei igazi feszültségét. A felszínen időből kiszakadó, a pillanatot megragadni kívánó geometrikusan redukált mozdulatok és mozzanatok tűnnek elő, amelyek egy elvonttá párlalt közös belső világ kifejeződései, ám e színekben kibontakozó világ mégis a folyamatosságot, és a befogadóval való kapcsolat szervességét hirdeti. Nincs gesztus, mely ne egy közösen megélt létezésből nőne ki, nincs olyan mozdulat, mely ne valaki más irányába indulna el, és nincs olyan kulturális jel, szimbólum vagy szakrális elem, mely ne egy időben állandóan kibomlóban lévő világ folyamatosan változó produktuma lenne. Kovács Tibor egyszerre keresi az általánosan megragadható, mondhatnánk: örök pillanatot, mely kívül áll az időn és abszolút érthetőség mindenki számára, és egyszerre keresi az egyedit, melyet átélünk, amikor bánat, öröm vagy keserűség ér minket, és sajátunkként élünk meg. A gesztus egyidejűleg mélyen egyéni, ugyanakkor teljességgel közös és felismerhető számunkra. Legyen az szakrális vagy zsáner téma, minden emberi erőfeszítés e két végpont, az általánosan időtlen és az időben folyamatosan változó egyedi küzdelmét írja le számunkra. Ettől válik ismertté, megérthetővé és idegenné egyszerre. Kovács Tibor figurái, sokszor szinte hideg színei és matematikai formái magányosak. De: e magány mélyen emberi magány, a mi létezésünk magánya, melyet a közös erőfeszítés, szimbólumteremtés, és legfőképp az egymás iránti gesztusok képesek áthidalni és feloldani – ideiglenesen, hogy aztán újra képessé tegyenek a cselekvésre. Kovács Tibor alkotásaiban ezt a kettősséget, filozófiai gondolatot és küzdelmet egymásra vetítve, több rétegében feltárva megérezheti a Befogadója. A feszültséget, mely ott lakozik benne is. Az alkotó megtalálta azt a formát, azt a kifejezésmódot, mely egyedien övé, mégis közös terepet kerít be másokkal. Lehámlott minden tárgyiság műveiről, ami a festészet lényegi vonása, és valóban formákkal és színekkel fejezi ki benső kérdéseit. Mert azok nem a tárgyi világhoz kötik: emberi kérdések. Emiatt művészete hagyományos talajból nő ki, de tematizáltsága és stílusa a kortárs világ legfőbb kérdéseit firtatja, így helye megkérdőjelezhetetlen a mai magyar művészet palettáján.